Első lépések

1960-ban születtem Szt. Magdalénában, egy kis faluban, a karintiai kisváros, Villach közelében, Ausztriában. Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy lóra üljek, de a hegyekkel övezett karintiai vidéken, egy többé-kevésbé szegény munkás közösségben az a luxus, amit a ló vagy lovaglás jelent nagyon távoli álomnak tűnt. Abban az időben és abban a közegben, amiben felnőttem a lovaglás kizárólag a felső tízezer elit csoportjának kiváltsága volt, családom pedig nagyon messze állt ettől a rétegtől. Gyermekkorom elmúlt, az élet ment tovább és a szerencse mellém állt: a saját utamat járhattam és viszonylag jómódú életet élhettem. A vidéki kisfiúból, nagyvárosi fickó lett, egyszerre irigylésre méltó helyzetben találtam magam, független voltam, nagy lábon éltem, mindenem megvolt, az élet majdnem tökéletesnek tűnt……majdnem! Minél jobban elsodródtam a természettől és vidéki gyermekkoromtól, annál inkább erősödött bennem vágy, hogy visszatérjek a gyökereimhez. A vidéki srác egyre erősebben kezdett ébredezni bennem és a stresszes, kipufogógázzal telített nagyvárosi életet napról napra nehezebben viseltem. Azt hiszem szinte minden ember életében eljön az a pillanat, amikor el kell döntenievajon az élete megy tovább az addig megszokott úton, vagy egy drasztikus lépéssel alapvetően megváltoztatja az egészet. Ez a döntés számomra akkor jött el, mikor megismerkedtem későbbi feleségemmel, Karinnal. Habár Ő egy született bécsi lány, teljesen elege lett a nagyvárosi körülményekből éppen úgy és akkor, ahogy az velem is történt. Együtt elhatároztuk, hogy változtatunk és vidéken telepedünk le. Lelkem mélyén a ló mindig is a szabadság archaikus szimbóluma és a természet szépsége volt számomra. Amikor volt időm, nem volt lehetőségem, amikor megvoltak a lehetőségeim, akkor meg már nem volt időm, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. De ekkor, az életem megváltoztatásával illetve Karinon keresztül – aki nagyszerű természetes tehetséggel megáldott lovas és lóbolond volt – a nagy álmom valóra vált: életemben először szoros kapcsolatba kerültem a lovakkal. Ekkor már közel jártam a 30-hoz.Ahogy az lenni szokott egyik lépés követi a másikat, és nem telt el sok idő, megvettük első lovunkat, a büszke Kántor nevet viselő hatalmas telivér-lipicai keveréket. Ebben a pillanatban elkezdődött a betegségem és gyógyíthatatlan H.O.R.S.E Pozitív lettem.

2008.02.19

Quarter betegség

Ha valaki A-t mond,mondjon B-t is!; …de nekem akad némi problémám ezen a tekintetben. Ha egyszer A-t mondok, nem vagyok képes megállni a Z-ig. A fedelesben lovagoltam Kántor lovamon, amikor egy kicsi lány lovagolt el mellettem, egy vicces kis lovon. A ló egy kicsit úgy nézett ki, mint egy póni, kicsit magasabb volt ugyan és borzasztóan izmos! Mindenütt izmos volt, és nagyon nyugodt! Oké, messze nem voltam még gyakorlott lovas, mégis világosan láttam, hogy az Én lovamnak kissé más természete van, mint annak az apróságnak ott mellettem. Őszintén megvallva nagyon szerettem Kántort, de számos megoldatlan rejtvényt hagyott bennem. Később megtudtam, hogy korábbi tulajdonosa nem nagyon szerette, párszor el is verte és ezek okozták a problémákat, de akkor csak döbbentem álltam Kántor és a kis „póni” közti különbség előtt. Oké, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy volt még egy fenntartásom…, ez a kicsi ló, nem is volt ló, egy ló ezzel a mérettel nem is ló. De valahogy mégis nagyon felbosszantott, hogy a kislány lógó szárral tudta lovagolni a „póniját”, aki megállt, ha a kislány csak hátraült és annyit mondott „wo”, még vágtából is! Az igazat megvallva Én is meg tudtam állítani Kántort vágtából…, de csak terepen, ha egy meredek domboldal felé irányítottam. Ez a kislány szemmel láthatóan nagyon boldog volt a lovával és nagyon jól érezték magukat együtt. Miután elmondta, hogy egy Quarter Horse-ról van szó, roppant módon el kezdett érdekelni mindenféle információ erről a különös fajtáról. Szóval rájöttem, hogy ez a ló az a ló, amit a cowboy filmekben szoktam látni. Minél inkább próbáltam nem észrevenni a kis „pónit” és büszkének lenni az Én Kántoromra, ez az apró izé annál inkább foglalkoztatott, és mikor a kis hölgy felajánlotta, hogy lovagolhatok a lován, teljesen „paff” letetm. Azt hiszem van egy kis tehetségem a lovagláshoz, balettoztam és számos más sportot is űztem fiatal koromban, volt némi mozgáskultúrám, így elboldogultam Kántorral, de amikor felülhettem a kis törpére, egyszerűen elöntötte az agyamat a rózsaszín köd. Fanatikus vagyok mindenben, amit csinálok, elkezdtem felkutatni és áttanulmányozni minden elérhető szakirodalmat a Quarter Horse-okról. Akkor még nem tudtam, ez az aprócska „baki” hová vezet majd!

2008.02.22

Mágikus szavak

Mivel a feleségemmel elhatároztuk, hogy elhagyjuk a várost, ez azt kellett jelentse, hogy kilépünk, elhagyjuk korábbi életünket, a várost, mindenféle stressztől mentesen. De a lovak iránti szeretetünk és különösen, hogy mindkettőnket elbűvölt a kedves kis fajta, a Quarter Horse, utunk teljesen más irányba kanyarodott. Teljesen másfelé! Szóval az lett a vége, hogy nem kiléptünk, hanem beléptünk. Teljesen! Először, mint minden „kilépőnek” az volt az álmunk, hogy csöndes életet élünk, egy kedves kis vidéki házikóban, egy lóval – vagy kettővel –, a természetből élünk majd, mint a mesekönyvekben. De már azt is tudtuk, hogy ez az egy vagy két ló Quarter Horse lesz. De két Quarter Horse-nak, különösen ha kancák, lehetnének édes Quarter Horse kiscsikóik, hát nem lenne csodálatos? De ha a kancáknak kiscsikói vannak, akkor min fogunk lovagolni? Nem, semmiképpen…, két kanca nem elég. Mivel mindenképp egy kis tanyát szerettünk volna venni, mi annak a jelentősége, ha több kancát veszünk? Mondjuk kettőt lovaglásra és kettőt tenyésztésre? Mindent összevéve, miért ne építenénk fel egy kis Quarter Horse tenyészetet a mi kis tanyánkon? Nagyszerű ötlet! Egy kis munka… persze! De mit jelent a „kis” a nap végén? Oké, ha valamit csinálsz, azt jól kell csinálni már az elejétől kezdve. Elhatároztuk, hogy 10 hektár föld elég lesz, néhány lovat felnevelni, egy kis megélhetést teremteni, nem is kell, hogy nagyon nyereséges legyen, a lovak csak saját magukat tartsák el. Elindultunk hát körülnézni Burgerlandba, Ausztria szépséges keleti tartományába, hogy keressünk egy megfelelő ingatlant. És csakugyan találtunk egy szép kis ranch-ot, 10 hektár földdel 30 lovas istállóval, Korábban arab lovakat tenyésztettek ott és elég jó állapotban volt. Éppen akkor, amikor az Arab istállót meg akartuk venni, egy másik fontos dolog kapott prioritást: Karin és Én összeházasodtunk. Először 16 évesen jártam Magyarországon, azóta rabja lettem az országnak és az itt lakó embereknek. Minden szabadidőmet igyekeztem Magyarországon tölteni, pihenni vagy kedvenc tevékenységemnek a horgászatnak hódolni a Balaton partján. Karin a nagymamája által, aki magyar-szerb svábként nőtt fel Bácskában és folyékonyan beszélt magyarul ugyancsak valamiképpen kapcsolatban volt Magyarországgal, úgyhogy könnyedén döntöttük el, hogy nászutunkat a Rába folyónál töltjük, a Nick nevű kis faluban, ahol híresen nagy harcsákat lehetett fogni. Néha, egy csöndes pillanatban, az éjszaka közepén, egy szó, egy rövid megjegyzés, egy halk kérdés lopakodik elő és befészkeli magát az agyadba, örökre, és már semmi nem lesz olyan mint azelőtt! A Rába partján ültünk éjszaka, hatalmas harcsákra vadásztunk és lelkesen meséltük nagyra törő lótenyésztő terveinket öreg barátunknak, a halőr Sanyi bácsinak, aki igazi öreg rókaként kívül-belül ismerte a Rábát, minden harcsát a keresztnevéről szólított. Az öreg pecások nem nagyon beszélnek egy éjszakai horgászaton, ha mégis, akkor valami olyat mondanak, amitől megáll Benned az ütő. Sanyi bá’ a folyó csillagfényes hullámain ringatózva hallgatta elragadtatott beszámolónkat terveinkről és az arab tenyészistállóról, amit meg szerettünk volna venni, miután visszaértünk a nászútról. Elmondtunk már mindent, lassacskánt lecsillapodtunk, nem zavartuk tovább a harcsák szellemét az éjszakában. Sanyi bá’ úgy tünt nem reagál semmit a kis mesénkre. Néhány néma perc múltán azonban félig felénk fordította fejét és egy buddhista szerzetes nyugalmával suttogva feltette a varázslatos kérdést a varázslatos éjszakában: Miért nem tenyésztitek a lovaitokat Magyarországon?

2008.02.27

A Rainbow Valley

Nem igazán vettük figyelembe Sanyi bá’ javaslatát, hogy adjuk fel ausztriai terveinket, költözzünk Magyarországra és tenyésszünk ott lovakat. 1990 tavasza volt és épp csak egy éve volt, hogy Magyarország, mint az első keleti ország megnyitotta a határait, búcsút mondott a kommunizmusnak, és kivált a Szovjetunióból. Ebben az időben még nem volt világos, hova fog vezetni az ország gazdasági és politikai fejlődése.
A nagyszerű harcsázó éjszakának vége lett és kora reggel Sanyi bá’ kivezetett minket a vadonból, vissza a kedves kis nyaralónkhoz. Ahogy mentünk, Sanyi bá’ egyszercsak megszólalt: „Lassíts le, és kanyarodj be jobbra, arra a kis útra, 50 méterre innen.” Mint általában, most sem kérdőjeleztem meg az utasításait, mert ha mondott valamit, mindig tudta, hogy miért teszi. Egy nagyon jó minőségű, csinos kis földúton döcögtünk tovább, bokrokon és hatalmas füvön keresztül, és nagyon kíváncsiak voltunk, vajon mit akar Sanyi bá’ mutani.
5 perc kalandtúra után kiértünk a bozótosból a semmi közepére. Körülöttünk erdő, előttünk egy gyönyörű szép földdarab húzódott, rajta egy elegáns, öreg kúria, a ház mellett egy folyó kanyargott végig a hatalmas legelőkkel és szántókkal tarkított birtokon.
Teljesen lenyűgözött a hely szépsége, s mikor kiszálltunk az autóból, Sanyi bá’ csak annyit modnott: „Ez a birtok eladó.”
Reggel 7 óra körül járt az idő, amikor hazaértünk, nagyon fáradtnak kellett volna lennünk a hosszú, alvás nélkül töltött horgász-éjszaka után, mégis mikor ágyba kerültünk, nem jött álom a szemünkre.
Nem tudtuk kiverni a fejünkből, amit az öreg mondott az imént, nem sokba telt, és feltettük a kérdést: „Miért ne? Végülis miért ne költöznénk Magyarországra? Ez az ország nagy jövő előtt áll, nem sok idő kell és nem fog különbözni a nyugati országoktól.”
Egy szó, mint száz, megváltoztattuk az elképzelésünket és eldöntöttük, hogy Magyarországon váltjuk valóra terveinket. A nászútról hazatérve beszéltünk Karin szüleivel új tervünkről és némi megbeszélés után, amikoris mindannyian felmértük a magyarországi „kaland” kockázatait és a benne rejlő lehetőségeket, elhatároztuk, hogy együtt, az egész család befektetésével felépítünk egy igényes színvonalú Quarter horse ranch-ot.
Úgy alakult, hogy nem tudtuk megvenni azt a csodálatos birtokot, amit Sanyi bá’ mutatott nekünk, mert amint érdeklődni kezdtünk iránta és tárgyalni szerettünk volna róla, az ára napról napra változott, egészen addig, míg elegünk lett az egészből és visszaléptünk.
Elkezdtünk hát más lehetőséget keresni és egy évvel később két jó, öreg barátom, Dr. Kocsis Ferencnek és Szabó Gyulának köszönhetően – akik segítségünkre siettek terveink megvalósításának megfelelő területet találni – , egy Somogy Megyei faluba utaztam, amit úgy hívtak: Lapapuszta.
Egy napfényes, nyári napon, frissítő, könnyű eső után érkeztem meg életemben először Lapapusztára.
Egy öreg istállóépület előtt szálltunk ki az autóból, ahol egy öreg nénivel találkoztunk, aki éppen hívta a férjét, mert az egyik hidegvérű lovuk – akit ebben az istállóban tartottak – éppen elleni készült.
Egy idős úriember érkezett sietős léptekkel és bement az istállóba.
A barátaim elmagyarázták, mi történik, úgyhogy csendesen besurrantam az istállóba, és pont amikor megérkeztem egy édes kis hidegvérű csikó jött a világra.
Mivel soha azelőtt még nem láttam csikószületést, nagyon meghatott a dolog, hogy szemtanúja lehettem egy ilyen eseménynek.
Kiléptem a sötét istállóból a ragyogó napfénybe és leírhatatlan kép tárult elém. Egy dombon álltam, ráláttam a leggyönyörűbb völgyre, amit szemem valaha is felfogott. A völgy másik végében aranyló búzamező csillogott, aljában pedig fekete-fehér gulya legelészett a harsogó zöld mezőn, mellettük egy öreg csordás és a kutyája baktatott.
Ezt a csaknem giccses és irreális látványt megkoronázandó két teljesen szimmetrikus szivárvány ívelt át a völgy felett.
Egy pillanatig sem kellett tovább gondolkodnom: A kersésnek vége! Megtaláltam.

2008.05.13.

A Rainbow Valley Ranch

Lapapapusztán tett látogatásom után visszatértem Ausztriába és beszámoltam élményeimről. Karin és szülei úgy döntöttek, hogy nézzük meg együtt még egyszer a völgyet és meglátjuk hogyan tovább.
Ahogy oly sokszor az életben, az első benyomás becsapós lehet, a dolgok csak másodjára mutatják meg valódi arcukat.

 A Ranbow Valley Ranch-csel pont fordítva volt!

Ahogy megérkeztünk a családdal “Lapára”, elképeléseink nemcsak hogy beigazolódtak, de még tetéződtek is.
Mindannyian azonnal beleszerettünk a helybe, én pedig erősen megkönnyebbültem, hogy az érzelmeim által keltett benyomások nem voltak hamisak, hiszen az egész családra hasonló hatást gyakorolt a látvány.
Száz szónak is egy a vége, a döntést meghoztuk és megvásároltuk a területet. Oké, ezt most könnyű így kijelenteni, hogy „megásároltuk a területet”, de tudnotok kell, hogy a Magyarországon a rendszerváltás után mi voltunk az első külföldiek, akik nemcsak bérelni akartak területet, hanem megvásárolni. Így tulajdonképpen mi voltunk az „kísérleti nyulak”, hiszen abban az időbben senki nem tudta, hogyan is kéne ezt hivatalosan intézni. Beletelt egy kis időbe, de Pászthoy András segítségével, aki a terület tulajdonló TSZ vezetője volt, az üzlet létrejött, és a megvettük a birtokot hivatalosan, pecséttel, aláírással ellátva.
Most már miénk volt a „Szivárvány Völgye”, két dolog hiányzott a képből: néhány ló és egy csinos kis ranch. A terület nemcsak elképesztően gyönyörű volt, de elképesztően hatalmas is. 190 hektár szántóföld és 10 hektár műveletlen dzsungel, ahová a ranch épületeit terveztük. A csinos kis ranch elképzelés illúziója hamar szertefoszlott, hiszen minél többet beszélgettünk elképzeléseinkről, minél többet jártunk keresztül kasul újonnan szerzett területünkön, rájöttünk, hogy ekkora területhez méretben hozzá illő épület dukál.
Jómagam már két fontos lépést megtettem a „Lovas Ranch Kalandra” való felkészüléshez: Minden elérhető szakirodalmat átolvastam, feldolgoztam, ami a Quarter Horse fajtáról elérhető volt és a mezőgazdasági szakirodalomba és mélyen beleástam magam. Vagyis kész voltam az kezdésre: elméletben!

Oké, az építkezés 4 évéről nem szeretnék beszélni, csak röviden annyit: megrövidítette az életemet legalább 10 évvel… Úgyhogy, váltsunk témát!

Menjünk Amerikába és vegyünk lovakat!
Igen, de hol…?
Áttanulmányoztam az összes Quarter Horse tenyésztésben jelentős pedigrét Ádámtól Éváig, de még nem ültem egyen sem.
A tervünk az volt hogy a legmagasabb szinten működő Quarter Horse tenyésztést alapítunk meg, így megpróbáltam kideríteni, hogy ki lenne a legmegfelelőbb ember akihez fordulnom kéne, hogy segítségét kérjem a kiváló minőségű tenyésztési program felépítéséhez. Felvettem a telefont és felhívtam Hardy Ölke-t, az elismert western ló szakértőt – akinek a könyvéit kivülről fújtam –, s Ő azt javasolta, hogy hívjam el az Amerikai Quarter Horse Szövetség (AQHA), a világ legnagyobb lótenyésztő szövetségének képviselőjét a texasi Amarilloban.
Egy hölgy vette fel a telefont a tenyésztési osztályon, elmondtam neki terveinket, hogy Magyarországon szeretnénk Quarter Horse-t tenyészteni, egy olyan országban, ahol még soha nem láttak ilyen lovat korábban. Nagyon izgatott lett, de amikor megkérdeztem, hogy mi az Ő személyes, szakmai véleménye, kihez kellene fordulnom az ügyben, azt mondta:
„Sajnálom uram, de ilyen jellegű kérdésekre nem vagyok jogosult válaszolni, minden tenyésztőnket egyenrangúként kell kezelnem, nem kivételezhetek senkivel.” Mondtam neki, hogy megértem, de nekem jelen pillanatba Ő az egyetlen komoly kapcsolatom az államokban, és ha mondjuk szemet hunyna egy pillanatra és egy kis ötletmorzsát potyogtatna nekem, soha nem beszélnék senkinek a mi kis „titkunkról”, soha nem említem meg a nevét az ügyben.
„Nem uram, nem mondhatom Önnek, hogy talán Carol Rose a legnagyobb tudású és legkiválóbb szakember.” Rögtön belementem a játékba.
„Nos, megértem, hogy nem segíthet, de lenne még egy kérdésem. Teljesen véletlenül nincs meg véletlenül Mrs. Carol Rose címe és telefonszáma?”
Nevetett és azt mondta: „Természetesen uram, bármely tenyésztőnk címét és telefonszámát meg tudom adni Önnek!”

2008.08.09.

Carol Rose

Amint megkaptam Carol  telefonszámát, azonnal a kagyló után nyúltam.
Nem vagyok valami szégyenlős fickó, de be kell valljam, hogy amikor meghallottam Carol hangját, elbátortalanodtam. Nagyon szigorú, mély női hang volt. Azt gondoltam, Carol úgy 1,80 magas lehet és olyan valaki, aki nem fecsérli az idejét fölösleges beszédre.
Az első pillanatban tudtam, hogy ez a nő úgy irányítja az üzletét, mint egy tábornok és egy másodperc alatt a lényegre tér. A vonal másik végén tehát ott voltam én a hiányos ismereteimmel és igencsak alapfokú angol nyelvtudásommal. Azonnal tudtam, hogy ha ezt a lehetőséget elszalasztom, soha többet nem lesz alkalmam beszélni vele. Mindennek tetejében Carol olyan hamisítatlan texasi tájszólással beszélt, hogy a köszönését is alig értettem.
A titkárnője által már rendelkezett némi információval, afelől, hogy ki vagyok, és honnan hívom. A következő szavakat intézte hozzám:

“Hello Victor, Carol Rose vagyok, miben segíthetek?”

Ahogy már említettem, kicsit zavarban voltam és nem igazán tudtam, hogyan kezdjek hozzá a mondókámhoz, ezért reflexszerűen azt válaszoltam:

“Jó napot asszonyom, nagyon örülök, hogy beszélhetek Önnel, azt hallottam, hogy Ön az egyik legsikeresebb Quarter horse tenyésztő és szakértő a világon. Szeretném, ha a segítségemre lenne, hogy egy kiváló minőségű Quarter horse tenyésztési programot valósítsak meg a ranchemen Magyarországon – Európában.”

 “Mit tudsz a Quarterekről és úgy általában a lovakról?”

 “Őszintén szólva semmit. Elolvastam minden fellelhető irodalmat a Quarterekről, kívülről tudom a vérvonalakat, de tisztában vagyok vele, hogy ez a világon semmit sem jelent.
Ez pont olyan, hogy attól, hogy elolvasom, hogyan kell autót vezetni, attól még nem tudom.”

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megtört a jég és megenyhült hangon azt mondta:

“Jól van Victor, mikor akarsz jönni,”

 “Amikor Önnek alkalmas.”

 “Rendben, akkor ülj fel az első gépre, és gyere. A bemutató szezon még épp, hogy elkezdődött, gyere és meglátom, hogy mit tehetek érted. Tudasd a titkárnőmmel, hogy melyik géppel érkezel és kimegyünk érted a Dallas/Fort Worth-i repülőtérre. További szép napot.”

Meg akartam köszönni, de addigra letette a kagylót.
Egy forró áprilisi napon érkeztem a Dallas/FW repülőtérre.
Ahogy átmentem az útlevélvizsgálaton, egy nagyon elegáns, kistermetű hölgy tartott felém, kezet nyújtott és azt mondta:

“Hello Victor, Carol Rose vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.”

Fogalmam sincs, honnan jött rá egyből, hogy én vagyok, talán, mert megpróbáltam megadni a személyleírásomat a titkárnőnek vagy, mert úgy néztem ki, mint egy hegylakó paraszt, aki először lát világot, mindegy, nem kérdezte meg a nevemet, tudta, hogy ki vagyok.
Az út a Dallas /Forth Worth repülőtérről Carol Gainsville-ben lévő ranch-éig egy kabaré tréfába is beillett volna.

Az első telefonbeszélgetésünk meglehetősen rövid volt és Carol akkor csak tőmondatokat használt, így, mivel nem volt igazi beszélgetés, valamelyest sikerült megértenem.
De most, hogy egy másfél órás út állt előttünk, elkezdtünk tényleg beszélgetni.
Sok éven keresztül tanultam angolul az iskolában és azt gondoltam, hogy egész jól megy…míg el nem kezdtünk csevegni Carollal. Őszintén szólva, abban sem voltam biztos, hogy Carol angolul beszél. Nem tudom, hallott-e már valaki bennszülött texasit beszélni. Nagyon különösen beszélnek, az egyszer biztos. Nemcsak úgymond egyéni kiejtéssel beszélik az angolt, de mindezt nagyon, nagyon gyorsan teszik.
Furcsa módon kezdtünk jól szórakozni, mivel nem igazán értettük egymást, többé, kevésbé próbáltuk kitalálni, miről is beszél a másik, és bedobtuk minden pantomimtudásunkat, hogy rájöjjünk.
Észrevettem viszont, hogy Carol folyton az óráját nézi. Útközben kiderült, hogy minél gyorsabban szeretett volna haza érni, Bob Loomist várta ugyanis, hogy kipróbálja az egyik legjobb csikóját, amit valaha is tenyésztett. Ahogy megérkeztünk, kiugrott az autóból és egyenesen a fedeles lovardába ment, mert Bob már ott volt.
Ez volt életemben az első alakalom, hogy találkoztam Bob Loomis-szal, a többszörös futurity bajnokkal és talán az akkori leghíresebb reiningessel és akkor láttam meg először Shining Sparkot is. Abban az időben még nem láttam túl sok Quartert, de még az én gyakorlatlan szemeimnek is feltűnt, hogy “Shiner”, ahogy Carol nevezte, nagyon különleges ló. Shiner akkor már egy gyönyörű, tehetséges 2 éves csikó volt és én izgalommal vártam, hogy tanúja lehessek Shiner és Bob első közös tréningjének.

2008.09.15.

Carol Rose II. rész

Shiner elhagyta hát Carol Rose ranchét Bob Loomis kíséretében, aki elkezdte tréningezni, majd valamivel később elindította a Futurity-n, ahol némi csalódást okozott, mert csak a 6-ik helyet sikerült megszereznie. Aztán egyszer ismét találkoztam verseny karrierje során ezzel a kiváló csődörrel, Shiner-rel a Derby-n, ahol a Rainbow Valley Ranch két tenyész csődörével Dunnit Like a Cowboy-jal és Smartin Off-fal szállt versenybe, de ez már egy másik történet, amit majd később mesélek el.


Texasba tett első látogatásom, melyet egyébként még nagyon sok követett, számomra szakmailag talán a legmeghatározóbb barátság kezdete volt..

Carol nemcsak barátjaként kezelt, de hihetetlen dolgokat tanított meg nekem a quarter horse-ról, többet tanultam tőle, mint bárki mástól egész lovas pályafutásom alatt. Körbejárta velem egész Texast és a környező államokat, segített kiválasztani néhány igazán jó lovat, melyek megalapozták a Rainbow Valley Ranch tenyész programjának sikerét.

Látogatásom első alkalmával több, mint 3 hétig voltunk úton, megtettünk 10.000 mérföldet, megnéztünk néhány ezer lovat, és Carol megtanított hogyan vegyek egy lovat szemügyre, mik az előnyei és a hátrányai a különböző vérvonalaknak, mire figyeljek oda a jó és rossz kombinációkkal kapcsolatban. Közben persze elmesélt jó pár történetet saját magáról és az összes híres lovas emberről, hiszen ismerte őket egytől egyig. Azon kívül, hogy rengeteg olyan dolgot hallottam és tanultam tőle, melyek nem szerepelnek a könyvekben,  Carol bemutatott egy csomó, a quarter horse világban jól ismert híres embernek is.

Bemutatott a texasi Amarilloban székelő Amerikai Quarter Horse Szövetségnek, melyben akkoriban ő maga is vezető szerepet töltött be, aztán bemutatott Oran Mixernek, annak az embernek, akit mindenki a művészetén keresztül ismer, aki valaha is látta a híres quater horse-okról, Kingről, Wimpyről, Leoról és magáról az ideális quarter horse-ról  készült képeket, melyeket ez  a fantasztikus festő jelenített meg.

A Carol által rám gyakorolt hatás mellett egy olyan felejthetetlen élményben is részem volt, ami a reining horse tenyészkanca állomány kialakítására vonatkozó addigi elképzeléseimet egy teljesen új irányba terelte. Életemben először láttam cutting versenyt, ami teljesen véletlenül a három, ebben a sportágban legjelentősebb versenyek egyike volt: a Super Stakes!


Amikor életemben először láttam a legjobb terelő lovakat munka közben, egyszerűen le voltam nyűgözve! Nem hittem a szememnek, hogy egy ló teste mi mindenre képes.

Azok a lenyűgöző, gyors, kerek, elegáns mozdulatok, egy igazi tánc, aminek egyetlen célja a marha mozgásának ellenőrzés alatt tartása, játszani vele, ahogy egy macska játszik az egérrel.

És ezt a szinte elektromosságig fokozódó táncot azok a hatalmas jószágok a lovas minden látható segítsége nélkül hajtották végre. Ott, abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, hogy ez az a lófajta, amit én tenyésztésben viszont szeretnék látni.

A Rainbow Valley Ranchre vonatkozó terv eredetileg az volt, hogy az európai piacot megcélozva reining lovakat fogunk tenyészteni, felnevelni és kiképezni két fő szempont alapján:

Az egyik szempont az volt, hogy a reining nemcsak Európában, de szerte a világon a leggyorsabban fejlődő sportágak egyike, a másik pedig, hogy ezt a sportot bárhol, bárki űzheti, és megtanulhatja, aki a legcsekélyebb ambícióval bír a lovas sportok terén.

Másrészről viszont a cutting sport ennél azért kicsit bonyolultabb, mindig friss marha/borjú állományra van szükség, ami nem kis financiális és infrastrukturális beruházást igényel.

Mellesleg az sem teljesen mindegy, hogy csupán nézője vagy egy cutting ló produkciójának munka közben vagy pedig a lovasa, mikor az éppen marhát terel. A cutting lónak az elektromos és robbanékony mozgását néha elég nehéz kezelni, és nyílván nem is minden lovasnak van ínyére.

De akárhogy is, a Super Stakes után nem tudtam másra gondolni, és elhatároztam, hogy reining lovakat fogok tenyészteni cutting genetikával rendelkező kancák felhasználásával.

Bobby Lewis I. rész

Az elkövetkezendőkben minden évben legalább egy hónapra elutaztam az Államokba tanulni, lovakat keresni, követni a lópiacot, nagy versenyekre eljutni, mint az AQHA Világbajnokság, cutting és reining Futurity-k, és más nagyobb események, vagyis hogy napra kész maradjak a szakmát illetően, de a Carolnál töltött első három hónap mindenképpen a legfontosabb és legmeghatározóbb volt számomra több okból kifolyólag is.
Nagyon sokat tanultam ez idő alatt, és ami ennél is fontosabb, nagyszerű barátságokat kötöttem két remek emberrel is: Carol Rose-zal, akit már említettem és Bobby Lewis-zal. A mai napig nem tudnám megmondani, hogy ez a két ember miért segített engem ennyire, talán mert hasonló volt a humorunk vagy mert úgy látták, hogy ez az őrült osztrák tényleg komolyan veszi, amit csinál. Akárhogy is, mindig hálás leszek Carolnak és Bobby-nak, nemcsak segítségükért, de kiváló barátságukért is.
Említettem már, hogy elolvastam az összes elérhető szakirodalmat a Quarter Horse-okról, de nem volt semmilyen gyakorlati tapasztalatom és hát tudni kell, hogy mindössze egyszer ültem egy rövid ideig Quarter Horse-on, a western lovaglásról pedig nem volt semmi fogalmam.

Igaz, hogy azért mentem Amerikába, hogy lovakat vegyek, de ennél sokkal fontosabb volt számomra az, hogy tanuljak. A magánéletemben lehet, hogy egy kicsit kaotikus vagyok, ezzel szemben - ami talán megőrjíti azokat a velem dolgozó embereket - szélsőséges perfekcionistaként dolgozom.
Ha már elhatároztam, hogy ranch manager és tenyésztő szeretnék lenni otthon, minden lehetségest meg akartam tanulni, ami a szakmát illeti. Mivel az ember úgy tanulja meg a dolgokat, ha csinálja is, így én akartam lovászként, segítőként dolgozni, minden olyan munkafázist el akartam végezni, ami egy ranchen felmerül: boxot pucolni, kovácsnak segíteni, asszisztálni a tenyésztési laborban, megtanulni a mesterséges megtermékenyítést, embrió transzfert, lovat mosni, nyergelni, a trénerek alá vinni-hozni a lovakat és hát gondoltam, lovagolni tanulni sem ártana.

Így hát elvégeztem a szokásos feladataimat reggelente, segítettem itt vagy ott, ahol kellett, késő délelőtt, bedolgoztam a lovagló stábnak melegíteni és levezetni a lovakat. Kicsi korom óta nagyon sokat sportoltam, szóval fizikailag elég fittnek mondhattam magam, de elmúltam 30 és egyáltalán nem voltam hozzászokva a 8 órányi folyamatos lovagláshoz. El lehet képzelni, hogy éreztem magam, hiszen lovaglási stílusom nem volt valami ökonomikusnak mondható ekkortájt. Meg kell mondjam, hogy a lovaglást a rögösebb úton járva sajátítottam el, a texasi időjárás pedig egyáltalán nem volt segítségemre ebben. Napközben 30 °C átlagban, 35°C-nál már azt mondják, meleg van, de el lehet hinni, legtöbbször Texasban nyáron nagyon-nagyon meleg van!
Az első nap után mindkét térdem és a testem egy olyan fertálya, amit itt most nem illendő megnevezni, véresre tört, és úgy is maradt még további néhány hétig, még akkor is, ha mindenféle fertőtlenítő szert és kötszereket próbáltam használni védelemként.
Őszintén szólva, az első hetekben nagyon sok olyan pillanat volt, amikor közel jártam ahhoz, hogy feladjam, és talán meg is tettem volna, ha nem lett volna egy igazi aljas tréner, akinek a segítsége kellett, hogy legyek, és aki nekem kellett volna segítsen a lovaglásban – és aki nem tanított egyáltalán semmit. A legjobb szórakozása az volt, hogy mindenféle nyers és vad lovakra felültette a „Bolond Osztrák Hilly-Billy-t”, és azon röhögött, hogyan próbál szerencsétlen nyeregben maradni, miközben egyre inkább túlélésért menő harcot folytat. Halálra voltam rémülve nem egyszer, de minden erőmet összeszedtem, sose mutattam ezt ki „Sade márkinak”, aki, ha végképp kontrollt vesztettem azzal segített, hogy még hangosabban nevetve kiabálta utánam, hogy „Kapaszkodj!”.

Ha most visszatekintek, én is tudok mosolyogni, hiszen még mielőtt megtanultam volna szép, rendezett módon vágtázni, én rögtön verseny tempóban és rodeó stílusban kezdtem a dolgot. … tény, hogy nehéz volt megállnom, hogy ne vegyek valamilyen fegyvert bármelyik áruházban (merthogy ott ugyebár ezt meg lehet tenni), és hogy elmagyarázzam Sade úrnak, mit gondolok róla – amolyan John Wayne stílusban…

Akárhogy is volt, nagyon örültem neki, amikor Carol úgy másfél hónap múltán azt mondta, hogy itt az idő körbeutazni és megnézni néhány lovat. Nemcsak hogy nagyon izgatottan vártam a „lónézést”, de volt egy kellemes mellékhatása is a dolognak: a térdem és egy másik testrészem végre tudott egy kicsit regenerálódni.
A következő 3 hétben egész Texast bejártuk, több ezer lovat megnéztünk és Carol tényleg megtanított engem, hogyan is kell egy lovat „megnézni”…
Az első néhány nap után, amikor megmutatta, hogyan kell megvizsgálni egy lovat, mire kell ügyelni, melyek az egyes vérvonalak gyengéi és erősségei, stb., elkezdett engem kérdezgetni, hogy mondjam el a véleményemet az adott lóról. Elmondtam, amit láttam, vagy látni véltem, aztán mindig azt mondta: „Igen, jól gondolod, DE ezt vedd még figyelembe, azt ne felejtsd még el”, és így tovább… Eltelt még némi idő, mire teljesen egyetértett a bírálatommal, mindenféle „Igen,de…” nélkül.

3 heti utazás után megvoltak a lovaim, 14 tenyészkanca és két csődör, a lovak, melyek a Rainbow Valley Ranch tenyésztési programjának alapját fogják képezni.
Ahogy hazaértünk az utolsó túránkról, miután megvettük az utolsó lovat is, Carol azt mondta nekem: „Tudod Victor, nagyon sok ügyfelem van a világ minden tájáról, különösen Európából. Emberek, akik jönnek, lovat akarnak venni és rögtön meg akarják nekem mutatni, hogy mindent tudnak a lovakról, hogy legalább annyit tudnak róluk, mint én. Te vagy az első, aki úgy jött el hozzám, hogy tele volt a zsebe és mégis azt mondta, hogy nem tud semmit, annak ellenére, hogy minden vérvonalat megtanult és elvégezte a szakmai házi feladatát. És nem mellesleg, alig hiszem el, hogy milyen gyorsan belejöttél a lovaglásba, nagy hatással volt rám, hogy valóban keményen tudsz dolgozni, és hogy mennyire figyelsz az apró dolgokra is. Eljött az idő, hogy tovább lépjél. Beszéltem Bobby Lewis-zal, aki ugyancsak megnézett már téged, és felfogadna maga mellé, ha te is szeretnéd!”

Hogy akarom-e?!?!
Mennyire hogy akarom!

Bobby Lewis több, mint 30 évig dolgozott Carol Rose-zal, Quarter Horse-történelmet írt: már akkor minden idők egyik legsikeresebb AQHA versenyzője volt, több mint 30-szoros Roping világbajnok, Working Cowhorse Világbajnok, Superhorse Champion, stb. Együtt dolgozni egy ilyen fickóval egészen egyedülálló lehetőség!

Bobby Lewis II.rész
“COWBOY UP”

Két dolog miatt becsülöm nagyra Bobby-t.
Amiért tisztelettel és barátsággal kezelt engem, és amiért megmutatta nekem, hogy a helyes hozzáállás a kulcsa a lovakkal és a lovak körül végzett munkának.
Bobby a legkeményebben dolgozó ember, akit valaha ismertem.
Kora reggeltől késő estig edzett lovakat, patkolta a sajátjait és hétvégenként 6-8 lóval versenyre ment, hogy kvalifikálja őket az AQHA World Show-ra. Bobby közel 30 lovat lovagolt egy nap!!!
Természetesen nem Ő szerelte, melegítette és sétáltatta le őket, ez az én és néhány másik segítő dolga volt. Ő csak egyik lóról ugrott a másikra, mint egy Pony Express lovas, lasszózott, cuttingolt, working cowhorse-ra tréningezett (eredeti angol kifejezés: work down the fence for the cowhorse; a ford.) vagy reiningezett. Nagyjából 20 percet töltött egy-egy lovon, csak az edzés fő részét végezte.
Hétfőtől csütörtökig tette ezt, aztán felkészítettük a lovakat a versenyre, akikkel a hétvégén kvalifikációs versenyre mentünk. Hogy tisztább képet kapjunk, leírok itt egy kis munkatervet, ami a Carol Rose Ranch egy hetét jellemzi:

Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök:
5:30 – 6:00 Közös reggeli Caroléknál
6:15– 12:00 Edzés
12:00 – 13:00 ebéd szünet
13:00 – 20:00 Edzés
20:00 – 21:00 az utolsó tréninglovak rendbetétele
Péntek, Szombat:
4:00 – 4:30 A 8 ló feltétele a kamionra, indulás a versenyre
5:00 –5:30 Reggeli egy gyorsétteremben az autópálya mellett.
6:00 – 6:30 Megérkezés a verseny helyszínére, nyergelés, az első lovak melegítése
8:00 – tól Az első lovak bemutatása
20:00 – 21:00 Az utolsó versenyző lesétáltatása, felszerelés felpakolása, hazaindulás
22:00-22:30 Vacsora egy gyorsétteremben az út mentén
23:30 – 00:30 Megérkezés a rancher, lepakolás, a lovak ellátása, a kövtekező napi versenyző lovak felkészítése
Vasárnap:
4:00 – 4:30 A 8 ló feltétele a kamionra, indulás a versenyre
5:00 –5:30 Reggeli egy gyorsétteremben az autópálya mellett.
6:00 – 6:30 Megérkezés a verseny helyszínére, nyergelés, az első lovak melegítése
8:00 – tól Az első lovak bemutatása
20:00 – 21:00 Az utolsó versenyző lesétáltatása, felszerelés felpakolása, hazaindulás
22:00-22:30 Vacsora egy gyorsétteremben az út mentén
23:30 – 00:30 Megérkezés a rancher, lepakolás, a lovak ellátása
Hétfő:
5:30 – 6:00 Közös reggeli Caroléknál
6:15– 12:00 Edzés
12:00 – 13:00 Ebédszünet
13:00 – 20:00 Edzés
20:00 – 21:00 Az utolsó tréning lovak rendbetétele
stb.

Nem tudom, hogy Bobby valaha vett-e ki szabadnapot, és ha igen, azt maga előtt is titokban tartotta. Akárhogy is, amióta Bobby-t ismerem, nem emlékszem, hogy csak egy napot is pihent volna!

Emlékszem egy hétfői napra, egy versenyhétvége után, kora reggel felhoztunk néhány lovat a nagy körkarámhoz, hogy cutting edzést csináljunk, jobban mondva Bobby csinálta a tréninget, én a “Turn Back”  voltam (azaz a “Visszafordító” lovas), aki a borjút fordítja vissza, ha az kikerült a munka területről.
Csak lovagoltam körben a karámban és tereltem vissza borjút, amikor a  szemem sarkából láttam, hogy Bobby a földön ül, a karámnak dől, egyik kezével a lovát fogja, másikkal a fejét és az arca hófehér.
Nem tudom, hogy leesett-e a lóról, vagy csak megbotlottak, de nagyon úgy tűnt, mint aki néhány másodperce elájult. Nagyon megijedtem, és megkérdeztem, hogy esetleg…, de szigorúan és félreérthetetlenül rámszóét, hogy Ő rendben van, csak néhány percre van szüksége, én csak tartsam együtt a csordát.
Az olyan fickók, mint Bobby komolyan gondolják, amit mondanak, és még ha ez nehéz is volt, megpróbáltam a tőlem telhető módon a legjobban együtt tartani a borjakat és úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. 15 perccel később Bobby újra lovon ült és dolgozott tovább egész nap, pont mintha mi sem történt volna.

Soha többé nem beszéltünk az esetről, de egy dolgot biztosan tudok: ha Bobby-nak abba kellett hagynia a munkát, valami komoly dolognak kellett történnie, mert Bobby az fajta fickó, aki a Monty Pyton féle Gyalog Galopp Fekete Lovagja, aki még akkor is töretlen vigyorral támad, amikor már egy kardpárbaj után a földön fekszik karok és lábak nélkül.
Ugyanazon hosszú nap után, amikor Bobby végzett az utolsó lovával 20:30-kor, megkérdezte: “Victor, akarsz kicsit cuttingolni?”
Ekkorra már minden lovam megvolt, amit haza akartam vinni, és a kedvencem egy apró cutting herélt volt, akit magamnak vásároltam, egy igazi kis elektromos ló és Bobby tudta, hogy mennyire rajongok a cuttingért.
“Persze, nagyon is szeretnék dolgozni, de azt hiszem már így is elég hosszú napod volt, és igazán hálás lennék, ha valamikor máskor segítenél nekem!”
“Már így is elég hosszú napunk volt,”-mondta-“úgyhogy ne vesztegesd az időmet tovább, hozd Roostert, amíg hozok néhány borjat a kis körkarámba.”
Még egy órát dolgoztunk, kaptam egy nagyszerű leckét Bobbytól, attól kezdve hogy hogyan melegítsünk be megfelelően a cutting munkára, hogy dolgozzunk a csordán és hogyán válasszunk le borjat. (eredeti angol kifejezések: work the herd, how to cut; a ford.)

A következő pénteken ismét a szokásos kvalifikációs versenyre indultunk a texasi Forth Worth-ba. A szokásos reggeli procedúra zajlott, csupán egy dolog különbözött. Csak Bobby és én voltunk ott. Többnyire Gabriel, egy mexikói telepvezető tartott velünk, segített bemelegíteni Bobbynak a lovakat. Amíg Ő egyet a versenypályán lovagolt, Gabriel egy másikat már melegített neki, én pedig a harmadikat készítettem fel és így tovább.
Kérdeztem Bobbyt, hogy merre van Gabriel, és csak annyit mondott, hogy ezen a hétvégén nem jön velünk, így csak ketten megyünk.
Az utazás közben azon goldolkodtam, hogy lesz képes Bobby 8 lovat bemelegíteni, bemutatni rendesen, de azt tudtam, hogy sok barátja ott lesz a versenyen, úgyhogy valaki majd kisegíti.
Miután lepakoltunk, két lovat felkészítettem és odavezettem az elsőt Bobbynak.
“O.K. Victor”-mondta-“készítsd fel a harmadikat, hozd azt a mént, melegítsd be nekem.”
“Hát, Bobby, tényleg úgy gondolod hogy meg tudom ezt csinálni, ez nem egy otthoni gyakorló pálya, itt azért elég nagy a forgalom a melegítőben…”
“Nem gondolom, hogy meg tudod csinálni, tudom, hogy megcsinálod, úgyhogy szedd össze magad, Cowboy Up!... és apropó, figyelj a forgalomra!”… azzal ment tovább az útjára, tenni a dolgát.

Tudni kell, hogy egy lovat, különösen egy roping lovat (lasszós versenyszámok; a ford) elég kemény munka, hiszen ezeket a lovakat egyszerre három versenyszámban kell előre juttatni.
Az ún. Team roping versenyszámban két lovas dolgozik egy marhán, egy céloz a szarvra, egy a lábakra. A Heading versenyszámban csak azt a lovast pontozzák, aki a szarvra, a Healing versenyszámban csak azt, aki a lábakra dobja a lasszót. Ezekben a számokban az egyik lovas nagyban függ a másiktól, mert ha nem megfelelően kapja el a szarvakat vagy a lábakat az egyik fél, akkor a másik pontszámai szinte biztosan nem lesznek magasak.
A roperek/lasszósok mindig segítik egymást és különösen az olyan lovasok, mint Bobby, igazán vágyott partnerek.
Ezen kívül van még a Calf roping, ahol a lovas elkapja a borjút, leugrik a lóról, oldalára fordítja és összeköti három lábát.
Így ha kiszámoljuk, 8 lóval indulsz a kvalifikáción, ebből 6 roping ló, akkor legalább 20 startod lesz egy nap, ne is beszéljünk a legalább 50 további partner startról.
Úgy is mondhatnánk, hogy ezek a fickók viszonylag elfoglaltak.
És ennek megfelelően segítőiktől elvárják, hogy tökéletes pontossággal dolgozzanak.

De térjünk vissza történetemhez.
Ott álltam a csődörrel a melegítő pálya szélén. A Hilly Billy zöldfülű a kezében egy lóval, aki – ahogy az később be is bizonyosodott – világbajnok kellene majd legyen. Nos, egy melegítő a Texasi Fort Worthben vagy Gainsville-ben elég jó felhozatalt mutat. Ebben a bizonyos melegítőben olyan lovasok jöttek-mentek, mint J.D. Yates, Robby Schroeder, többszörös világbajnokok, és biztos vagyok benne, hogy egy tucat további bajnok is ott volt akiket én abban az időben még nem is ismertem. Egy ilyen placcra belépni lóháton alig 2-2,5 hónap lovaglási tapaszatlattal, hát, kihívás, még ha valaki nem is igazán beszari. Egy ilyen helyzetben a legtöbben azt gondolnák, hogy “Jézusom! Mindenki engem fog nézni!”
De semmi nem történt és minden nagyon simán ment. Senki nem figyelt rám, a lovam pedig nyugodtan és szépen dolgozott. A következő lovam is ilyen volt és a nap végére úgy éreztem magam, mint egy “rutinos melegítő pályázó”.

Csak azért mesélem el ezeket a történeteket, hogy képet fessek Bobby kitartásáról, munkához való hozzáállásáról, a barátai és segítői iránti nagyrabecsüléséről és az ebben az időben még mindig nagyon halovány lovas tudásomba vetett bizalmáról és hitéről.

Nagyon sokat tanultam Bobbytól nagyon sokféle módon és mindig nagyszerű emberként, nagyszerű barátként, nagyszerű tanárként fogok rá emlékezni.

Tudom, hogy az emberektől akikkel együtt dolgozom sokat kérek és várok el. De ha mérgesek lesznek rám, azt kellene mondjam nekik, ne engem okoljatok, hibáztassátok Bobbyt, hiszen egy dolgot biztosan megtanultam Tőle: vedd nagyon komolyan azokat, akikkel dolgozol és akik a barátaid. És ezt azzal bizonyítod a legjobban, ha a legtöbbet kéred Tőlük.
Ez az oka annak, hogy vannak helyzetek, amikor azt hallják tőlem: “Grab your ass and Cowboy up!... de mindig ügyelj a forgalomra!”